Címke: teknős

Azt hiszem, hogy elég véletlenszerűen csöppentem bele ebbe az ámbráscetes kalandba, mert általában másfelé szoktam utazni. Ezúttal viszont Sásdi Zsolt búvárfilmes barátom szólt, akivel már több projektben dolgoztunk együtt, hogy lenne egy érdekes lehetőség. Tavaly került kapcsolatba a Kék Bolygó egyesülettel, akik különböző programokat szerveznek elsősorban a tengeri emlősök felszíni megfigyelésére. Az egyesületben dolgozik például Pereszlényi Zsuzsanna tengerbiológus, aki külföldön is foglalkozott delfinkutatással. Ő vezeti a tudományos programot. Tavaly kezdték az ámbráscetes expedíciókat egy vitorlással az Azori-szigeteken, de víz alatti filmezésre akkor még nem sikerült engedélyt szerezni.

Az Azori-szigetek az Atlanti-óceán közepén található szigetcsoport, 1500 kilométernyire Lisszabontól és majdnem 4000 kilométerre Észak-Amerikától. Roppant különleges helynek számít ez a kilenc sziget, amelyek környékén egész évben vannak ámbráscetek, de a fotózáshoz az kell, hogy szerencsés időjárást fogjon ki az ember. Hiába vannak jelen ezek a hatalmas emlősök, ha az erős hullámzás miatt ki sem lehet futni a vízre. Az év bizonyos időszakában más és más tengeri emlősök is megfordulnak erre, március-áprilisban például kékbálnák (Balaenoptera musculus) is megfigyelhetők.

Belevágtunk hát a két hetes expedíció megszervezésébe. Eleve ahhoz speciális engedély kell, hogy meg lehessen közelíteni a hajóval a ceteket, a vízbe pedig csak oktatói minősítéssel rendelkező búvárok mehetnek be. Meg kell jelölni a célt is, tehát a filmkészítést vagy dokumentálást, csak úgy a cetekkel úszkálásra nem adnak engedélyt. Természetesen ez nincs ingyen, ráadásul motorcsónakot is bérelnünk kellett, mert a megfigyeléshez, a vízbe ugráláshoz csak ez alkalmas, a vitorlás nem. Ezek után pedig jött a reménykedés a megfelelő időjárásban: roppant gyorsan változtak a körülmények, egy napon belül is megélhettünk napsütést, esőt, erős szelet úgy, hogy el sem mozdultunk a szigetről. Minden reggel lesétáltunk a bázishoz 9 órára, ahol megmondták hogy aznap megyünk-e a nyílt vízre avagy sem. Ha minden jól alakult, akkor sem volt túlzottan meleg, mert a nappali hőmérséklet általában 20 fok körül mozgott, a víz pedig 18 fokos volt. Gyakorlatilag folyamatosan készenlétben álltunk.

A cetes merülés nem készülékkel zajlik. Számomra is érdekes módon mostanában több helyen alakult úgy, hogy csak sznorkellel mentem be fotózni, például Dél-Afrikában vagy nemrég Indonéziában, amikor cetcápákkal úsztunk. Azt is mondhatom, számomra ez új dimenziója a fotózásnak és búvárkodásnak egyaránt. Az utóbbi időszak ilyen búvárfotós élményei után ennek a kihívásaira már fel voltam készülve, amikor a csónakba szálltam. Érdekes, hogy a bálnanéző túrák arra a tudásra alapoznak, amit még a bálnavadászok szereztek a régmúltban. Voltak figyelők a hegytetőn, akik annak idején a vadászokat riasztották, de amikor a vadászatról lemondtak, a ceteket jól ismerő helyiek a bálnanéző turizmusra váltottak. A hegyen tehát most is ott vannak az emberek akik figyelik a tengert, és rádión keresztül navigálják a csónakokat. Így aztán villámgyorsan a helyszínre tudtunk érni. Persze össze kellett egyeztetni a mi munkánkat a bálnanéző hajók érdekeivel, mert ha mi vízbe mentünk, az állatok gyakran lemerültek, tehát a turisták nem sokat láttak belőlük. Mindenesetre igyekeztek úgy szervezni mindent, hogy mindannyian megkapjuk amiért mentünk, tehát vagy kicsit később dolgoztunk, vagy próbáltunk „saját ámbráscetet” találni.

Engem meglepett, milyen nagy számban élnek az Azori-szigeteknél a tengeri emlősök, és mint az kiderült, a számuk folyamatosan növekszik. A hosszú távú megfigyelésekkel foglalkozó szakemberek szerint ennek egyértelmű jelei vannak. Sok ámbráscettel (Physeter macrocephalus) is találkoztunk, melyek igencsak tekintélyes méretű állatok; a bikák akár 20 méteresek is lehetnek, ezzel a legnagyobb fogasceteknek számítanak a Földön. Az ámbráscet az egyik legkönnyebb felismerhető cetféle, annak ellenére, hogy ritkán mutatja meg magát. Ferdén előretörő bozontos páraoszlopa olykor elegendő az észrevételéhez. Közelről a hatalmas fej, mely az állat testének harmadát teszi ki, a kissé kiemelkedő páratlan orrnyílás és a ráncos bőr szinte téveszthetetlenül beazonosítja a fajt. Mivel ideje nagy részét a víz alatt tölti tintahalakra vadászva, a kutatók hidrofonnal követik nyomon az állatot. Képes akár 1,5-2 órát is a víz alatt maradni, és több mint 2000 méter mélyre alámerülni- a maximális elért mélység 3000 méter körül van. Ilyen hatalmas mélységben az állat tüdeje összezsugorodik, az oxigént az izmaiban és a vérben tárolja, szívverése akár a negyedére is lelassulhat. A vér ekkor már csak a létfontosságú szervekhez áramlik, mint például a szív és az agy. Az általános merülési idő azonban 45 percnél rövidebb, és felszínre jövetelkor 12-20 másodperces kilégzések jellemzik. Átlagban 3-6 percig vannak a felszínen- ez volt az a pillanat, amikor lencsevégre kaphattuk őket. Többnyire lassan úsznak, akár mozdulatlan stádiumban is megfigyelhetőek, bár nekünk nem volt ekkora szerencsénk.

A felszínre jövetel pillanatában kellett őket kiszúrni, kellő szakértelemmel a közelükbe férkőzni, csendben belecsúszni a vízbe és ekkor lehetett csak fotózni- ha szerencsénk volt. Az útvonalukat keresztezve állt meg jellemzően a hajó, ekkor a motort leállították, beereszkedtünk vízbe, de az állat bármikor másfelé fordulhatott. Kemény meló volt, emlékszem olyan napra, amikor ötvenszer másztam ki és be a csónakba. A brutális, 50 méteres látótávolság viszont segítette a munkánkat. Ha erősebb volt a hullámzás, nehezebben vettük észre az állatokat, és érdekes módon maguk az ámbráscetek is gyorsabban eltűntek ilyenkor a víz mélyén.

Nem csak ámbráscetekkel találkoztunk az Atlanti-óceánban: feltűntek nagy csapatokban rövidcsőrű közönséges delfinek (Delphinus delphis), továbbá palackorrú delfinek (Tursiops truncatus) és Risso-delfinek (Grampus griseus) is. Az utóbbiakkal csak egyszer találkoztunk, hiszen igen ritka és félénk faj, a hajókat messze elkerülik. Viszont közönséges delfinekkel szinte minden nap találkoztunk. Nagy csapatokban kísérték a motorcsónakot, és a fiatal egyedek gyakran a hajóorr közelébe úsztak, hogy az általunk keltett hullámokon lovagolhassanak.

Óriási élmény volt továbbá, amikor egy kérgesteknőst (Dermochelys coriacea) fedeztünk fel a távolban. Angol néven leatherback-ként emlegetik. A kérgesteknősök a ma élő tengeri teknősök között a legnagyobbak. Teljes testhosszuk (fejtől-farokig) 1.83-2.2 méter között változik, a mellső végtagok/úszók hossza elérheti a 2.7 métert is, testtömegük pedig a 700 kilogrammot. Nagyon ritka teknősfaj, és még a helyiek is csak elvétve találkoznak vele. A hüllők között az egyedüli faj, amely képes közel állandóan magas szinten tartani testhőmérsékletét: az akár 10 fokkal is magasabb lehet, mint például az Atlanti-óceán 18 fokos vize. Azt hiszem, ezt is azok közé a különleges felszín közeli búvárélmények közé sorolhatom, amelyek ugyanúgy fantasztikusak mint a mélyebben átélt kalandok.

Összességében amikor mérleget vontunk, kiderült, a két hét alatt összesen két olyan nap volt, amikor ideálisak voltak a körülmények, mert sima volt a víz, sütött a nap, és a cetek sem voltak olyan tartózkodóak. Gyakorlatilag minden jó fotó ekkor készült.

A tengeren egyébként hat napot voltunk kinn, merültünk készülékkel is, de azért nem olyan volt a látnivaló mint mondjuk a Vörös-tengeren, tehát a ceteknek köszönhetően lett emlékezetes ez a túra. A bizonytalan körülmények miatt bizony előfordulhat, hogy hosszú időn át a partra kényszerülnek a turisták, tehát azt gondolom, mi szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert jó felvételek sikerültek. Így is kimaradtak olyan dolgok a rossz idő miatt, mint a kékcápás merülés.

Érdemes volna még visszamenni az Azori-szigetekre, mert a cápákkal vagy a kékbálnákkal való találkozás nagyon izgalmas lehet, és van annyira jó a látótávolság hogy rendesen lehessen őket fotózni. Számomra nagy tapasztalat, hogy nem kell mindig palackot magunkkal vinni ahhoz, hogy nagyvadakat láthassunk. Minden búvárnak javaslom, hogy készüljön erre is, akár fejlessze a szabadtüdős képességeit ennek kedvéért, mert néha csak így tudjuk átélni ezeket a hihetetlen találkozásokat.

Selmeczi Dániel
www.selmeczidaniel.com

Film: Sásdi Zsolt
Szakértő: Pereszlényi Zsuzsanna