Selmeczi Dániel írása
„Kora reggel van, a környék egyik leghíresebb merülőhelyére indulunk. Sajnos már egy ilyen távoli helyen sem ott merülünk és nem is akkor merülünk, amikor éppen kedvünk tartja, hanem a többi hajóval egyeztetve. Ennek természetesen van előnye is, hiszen nem lesz egyszerre 60db búvár a víz alatt. Számomra azonban ez a szabadság érzetet rombolja, ami szorosan összefonódott a búvárkodással. 10 éve még csak 20 szafari hajónak volt engedélye erre a területre, mára ez a szám már több mint 80.
A nap már egy órája felkelt, és mi a tükör sima vízen siklunk a merülőhely felé, amit most csak egy fekete bója jelez. Gyors felszerelés ellenőrzés, és 1-2-3….a csapat hátrafelé bukfencezve veti magát a vízbe. Felemelkedek, elveszem a kamerámat, és már merülök is mélység felé. Rengeteg korall, melyeket mindenhol a millió kishal tömege takar. Nem tudok nekik ellenállni, imádom ezeket fotózni.
Szép lassan haladok a csoport mögött egy hosszúkás zátonyon, amelyet két oldalt letörések határolnak. Egyszer csak az indonéz vezetőnk jelez hogy ráját lát. Kicsit gyorsítok az úszásomon, azonban a látótávolság határáig nem látom. Az elmúlt évek során viszonylag sokszor találkoztam a tenger eme nemes és egyben különleges élőlényével, és már réges-rég megtanultam, hogy nem tudom a tengert illetve az élőlényeit befolyásolni. Amit kapok, annak örülök. Így ennek fényében folytattam a merülésemet. Egyszer csak látom, hogy egy méretes fekete-fehér manta rája kecsesen úszik a zátony gerince fölött a csoport nagy-nagy örömére.
Kecsesen halad a búvárok felett… pont felém tart. Készítem a gépemet, beállítom, hogy tudjak fotózni, hiszen hamarosan “lőtávolságba” érkezik. Már emelem a gépemet, amikor Ádám éppen a manta hátát fotózgatja már régen pozíción kívül. Bosszankodva szólok is neki, hogy engedje el, hiszen mindjárt bekapja a manta a gépemet. Lövök párat, majd meglátom, hogy mi is volt ennyire érdekes a fotós barátomnak. A manta hátán egy jó adag horgász damil van beakadva, sőt kb. 15 cm mélyen már a húsába is belevágódott. Szörnyű látvány… emelem én is a gépemet, hiszen eszembe jut, hogy ezek a képek sikerrel szerepelnek a fotó pályázatokon a környezetvédelem kategóriában. Egy kép után azonban bevillan, hogy akár segíthetnék is ezen az állaton. Le is vághatnám ezeket az ember által, a tengerek kizsákmányolására használt, több tonna szakító szilárdságú damilokat.
Már akasztom is le a gépemet, és gyorsan oda is adom Ádámnak, hogy ne zavarjon, és hogy meg ne ijessze az ördög ráját. Újra a manta fölé úszom, de nem könnyű az iramot tartani egy kb. 4 méteres fesztávolságú, “repülésre” tervezett élőlénnyel. Előveszem a kést a hevederzetemből, kiválasztom, hogy hol tudom ezt a leggyorsabban megtenni, mert nem tudom mennyi vágásra lesz esélyem. Megpróbálom nem húzni a zsinórt, hogy ne okozzak további fájdalmat. Nem könnyű, folyamatosan úsznom kell, hogy tartsam a tempót. Összefogom a zsinórt, és vágok egyet. Ebben a pillanatban a manta lassít, gyorsan vágok egy újat. A manta ekkor szinte már meg is áll. Kihasználom a lehetőséget: pár vágás, és már a gomolyag nagy része a kezemben van. A legfájdalmasabb a húsból kihúzni a zsinórt. Reménykedek, hogy nincs horog a végén.. Meghúzom, könnyen jön. Már az összes zsinórt a kezemben tartom. Visszaúszok közel a rájához. Ritkán teszek ilyet, de érzem, hogy ő pontosan tudta mit csinálok vele, és mintha azt is tudta volna, hogy csak az emberek segíthetnek neki. Óvatosan megsimítom a fejéhez közel, és látom, hogy rám néz. Kész vagy Öreg haver. Szárnyalj tovább az Óceánokban, ez a Te otthonod!
Eltávolodok kezemben a több mint 10 méteres zsinórral. Próbálom rendezni, hogy ki tudjam vinni a vízből. A manta az eddig folytatott útirányból azonnali fordulót vesz, és szembe úszik velünk. Lassan, méltóságteljesen – érzem – ahogy megköszöni a segítséget. Jelzem Ádámnak, hogy nyugodtan fotózzon ő, mert nekem ez fontosabb volt, mint bármelyik kép… Pár másodperc, és tovatűnt.. Érzem, ahogy az adrenalin és az eufória elönti a testemet ettől a különleges találkozástól… A csoport már felfelé indul. Senki nem látta a történéseket csak a sok damilt a kezemben. Ellenőrzöm a levegő készletemet, a mélységben eltöltött időt, és még maradok pár percet a platón. Lassan úszok a gerinc fölött a sekély zátony felé, amikor látom, hogy egy “ismerős” közeledik felém… Ő az. Nem fél, nem tér ki, csak lassan mozgatva a szárnyait úszik felém. Nem mozdulok, lassan felemelem a gépemet, exponálok párat, ahogy elhalad mellettem, felemelem a kezem intek: Viszlát és üdv a Halaknak!”