Teljessé szeretnénk tenni a roncsokkal és a roncsmerülésekkel kapcsolatos állásfoglalásunkat, hogy eloszlassuk a téves értelmezéseket. Nem abban látjuk a merülések izgalmasabbá tételét, hogy ma meg holnap hadászati eszközöket vagy szobrokat süllyesztünk el az üresedő tengerekben. Hanem abban látjuk a jövőt, hogy megőrizzük az eredeti természeti csodát. Őrizzük és védjük meg a tengerek élővilágát, ne hagyjuk elpusztulni a korallzátonyokat és kihalni a tengerben élő állatfajokat. Mint búvár, sok dolgot tehetünk ezért. Pl utána nézünk, hogy milyen naptejjel kenjük magunkat mielőtt a tengerben megmártózunk, nem szemetelünk bele a tengerbe (sem), vagy éppen olyan merülést szervezünk, ami során megtisztítunk egy területet a szeméttől. Nem fogdossuk és nem törjük le, nem rugdossuk a korallokat, nem kampózunk áramlásban, nem kapaszkodunk bele a zátonyba kesztyűben.
A meglévő hajóroncsokról azt gondoljuk, hogy elég nagy baj volt az akkor, amikor elsüllyedtek. Hiszen minden elsüllyedés a maga nemében egy egy szomorú katasztrófa volt, amiben emberek vagy értékek vesztek oda és zátonyokat taroltak le az ütközés nyomán. Ezek ellen a 30-80-több száz évvel ez előtti történések ellen ma már semmit sem tehetünk. Csak szemlélői lehetünk annak, hogy mivé lettek mára.
– o –
A történelem vérzivataros háborúi és a Vörös-tenger sűrűn elhelyezkedő zátonyai fölött kiszámíthatatlanul tomboló szelek miatt az elmúlt évszázadok, évtizedek során megannyi hajó merült hullámsírba. A mélység néma kísértetei különös hangulatot árasztanak, titkokat és néma sikolyokat őriznek.
Hogyan is kerültek a Vörös-tenger mélyére? Mi is a történetük? Most elmeséljük.
Salem Express
- Elhelyezkedés: 26 39 01″ N, 34 03 48″ W
- Hozzáférés: Safaga, Hyndman zátony dél-keleti részénél
- Minimum mélység: 10 m
- Maximum mélység: 30 m
- Látótávolság: 35 – 40 m
1991. december 16-án egy egyiptomi komp, a „Salem Express” elhagyta Jedda kikötőjét. Több száz utast szállított főleg zarándokokat, akik hazafelé tartottak Mekkába. Vélemények szerint kétszer annyi utast szállított, mint amennyi megengedett lett volna. Akik a kabinokban nem fértek el, azok a dekken töltötték az éjszakát. Hideg szél fújt, és a kintre szorult utasok a dekken vacogtak. A katasztrófa éjszakáján a háborgó tenger miatt a szokásosnál jóval erősebb volt az áramlás a Hyndman-zátony csatornájában. Az utasok elégedetlenkedni és nyugtalankodni kezdtek. A körülmények tekintetében a kapitány úgy döntött inkább letér a csatornán keresztül vezető irányvonalról..
…pár perccel éjfél után nagy sebességgel a Hyndman-zátonynak ütközött.
A kár óriási volt. Az ütközés felhasította a hajó oldalát 10 méter hosszan, így azt azonnal hatalmas mennyiségű víz lepte el. Mindössze 20 perc telt el az ütközéstől számítva, és a komp már süllyedni is kezdett a tenger mélye felé. A mentési kísérlet nem volt se összeszedett, se hatékony. Az embereken úrrá lett a pánik. Még a mentőcsónakokat sem engedték le. Erre drámai bizonyíték, hogy még a mai napig a csónakdaruhoz vannak rögzítve.
Hivatalosan senki sem ismerte el a tényt a hajó túltöltöttségéről. Pedig ez is komoly szerepet játszott a kapitány döntésében, amiért irányt változtatott. Aznap a „Salem Express”-en a 650 utasból mindössze 180-an maradtak életben. A Salem Express kapitánya a saját hajójával szintén a mélybe süllyedt…
Thistlegorm
- Elhelyezkedés: 27 49′ 03″ N, 33 55′ 14″E
- Hozzáférés: Shag Rock, Shaab Ali észak-keletre
- Minimum mélység: 10 m
- Maximum mélység: 31 m
- Látótávolság: 25 – 30 m
1941. május, Glasgow Kikötő. A Thistlegorm teherszállító hajóját feltöltötték készletekkel: nagy mennyiségű katonai rakományt beleértve az aknákat, lőszereket, fegyvereket, teherautókat, páncélozott autókat, motorkerékpárokat, pótkocsikat, jármű- és repülőgép pótalkatrészeket, rádiókat, gumicsizmákat és még sok mást pakoltak fel. Néhány vasúti motor és vízhordozó is volt az egyiptomi vasutak számára. A hajó egy nagy konvojhoz csatlakozott, és Alexandria felé vette az irányt.
A második világháborús tengelyhatalmak elfoglalták szinte a teljes mediterrán partot a Közel-Keleten, így a konvoj követte a biztonságosabb utat Alexandria felé, ami Afrika megkerülésével Dél-Afrikán keresztül vezetett. Afrika keleti partjainál hajóztak, majd felértek Vörös-tengerre.
A Suez-öböl bejáratához tartottak volna, hogy átkeljenek a csatornán, de hosszú volt a várakozók sora. Majd a hajót átvizsgálták, hogy biztonságos-e. Megkapták volna a tovább haladáshoz szükséges engedélyt, de még mindig sok hajó várakozott előttük. A várakozás sajnos hosszabbra nyúlt a második világháborús körülmények miatt. időtartama számos tényezőtől függött: például a repülőgépek tevékenységétől, a rakomány prioritásától valamint az eleve sorban álló hajók mennyigétől. Két hajónak köszönhetően, melyek az öbölben összeütköztek, gyakorlatilag teljesen elzárták az utat. Így a Thistlegormnak 2 hetet kellett várakoznia, álló helyzetben.
Egy éjszaka arra razziázó német repülőgépet értesítettek egy bizonyos nagyméretű hajóról a Vörös-tengeren. Küldetésük az volt, hogy felderítsék és megsemmisítsék. A németek észrevették a horgonyzó hajót, közel repültek a Thistlegormhoz, és ahogy a külső utasítás szólt, lebombázták azt. A borzasztó robbanástól a vaksötét éjszaka hirtelen nappali világosságra váltott. A lőszerrel teli rakomány egyből felrobbant, a hajó pedig gyorsan süllyedésnek indult. A legénység gyorsan elhagyta a hajót. A Thistlegorm 1941. október 6-án 1:30 órakor süllyedt el. Összesen 9 ember vesztette életét.
A hajó történetében benne van, hogy a roncs miért ilyen népszerű: a sok hadianyag (motor, teherautó, tank, vasúti kocsi, mozdony, repülőgép szárny, stb.) még mindig látható a roncson, illetve körülötte. Nehéz a hajót képeken keresztül bemutatni a méretei miatt, ráadásul nagyon sok apró részletet lehet fényképezni.
Carnatic
- Elhelyezkedés: 27 34’ 53″ N, 33 55’ 32″ E
- Hozzáférés: Shaab Abu Nuhas zátony északi oldaláról
- Minimum mélység: 17 m
- Maximum mélység: 27 m
- Látótávolság: 30 – 35m
A Carnatic egy 89 méter hosszúságú, vasszerkezetes-faburkolatú, hibrid gőzhajó volt, amely Londonban épült 1862-ben. 1869. szeptember 12-én P.B. Jones kapitány parancsnoksága alatt hajózott Bombay-re. A hajó fel volt pakolva nagy értékű árucikkekkel több hektoliter borral, gyapotbálákkal, kiváló minőségű, rézverdébe szánt rézlemezekkel és mintegy negyvenezer angol font értékű aranyrúddal. A Carnatic utolsó útján körülbelül 210-en utaztak, a személyzetet és az utasokat is beleértve.
A tenger békés volt, csak az enyhe északi szellő mozgatta a hullámokat. Akkor még úgy tűnt, hogy ez is egy megszokott nap lesz a fedélzeten. A hajnali órákban azonban a kapitányt vészjósló kiáltásokkal ébresztették. „Zátony előttünk!” ..A kapitány már a kormánynál is termett. Bár nem háborgott a tenger, de még így is hosszú percekig tartott a hajót irányba tenni. A zátony fő részét sikerült is kikerülni, de mielőtt megnyugodhattak volna, az alacsonyabban fekvő részébe egyenesen belehajtottak, amin fenn is akadtak.
A legénységnek sikerült megőrizni a hideg vérét, és a kár sem tűnt túl súlyosnak. A legénység várt a napfelkeltére, hogy ellenőrizzék vízre lehet-e tenni a hajót vagy sem. Mindeközben a hajófenéken tört be a víz az ütközéstől széthasadt részeken. Felkelt a nap. Köztudott volt, hogy egy másik hajó a „Sumatra” ugyanezen a vonalon halad el hamarosan. Miután az éjszakát a dekken töltötték, az utasok alig várták, hogy a legközelebb eső Shadwan-szigetre valaki elvigye őket. Abban reménykedtek, hogy a kapitány kiadja a parancsot a mentőcsónakok leengedésére, de ez nem történt meg. Jones kapitány ugyanis úgy ítélte meg, hogy a hajó elég erős ahhoz, hogy a legénységet és az értékes rakományt, a hajó elhagyása helyett, kimenekítse. A legénységnek ez tetszett vagy sem… ez volt a parancs, várniuk kellett. Még egy teljes napot töltöttek a zátony tetején.
Szeptember 14-én, hajnal 2 körül a víz megállíthatatlanul ömlött be a gépházba. A kapitány ezen a ponton már belátta, hogy a hajónak vége. Leengedték a mentőcsónakokat, majd hirtelen a hajótest két részre hasadt. Az óriási mennyiségű víz, a hullámok, a törések egyre kritikusabb állapotba hozták a Carnatic-ot, ami már süllyedni is kezdett. A túlélők a hajó orrába kapaszkodtak, ami még a víz felett volt. Majd a távolban feltűnt a megmentő hajó, a Sumatra. Aznap 31-en vesztek a tengerbe.
A Carnatic megsemmisülése után elkezdődött a rakomány kimentése. A szállítmány nagy részét sikerült is megmenteni beleértve a királyi leveleket, az aranyat és a rézlemezeket.
Ghiannis D
- Elhelyezkedés: 27 34’ 25″ N, 33 55’ 75” E
- Hozzáférés: Shaab Abu Nuhas zátony észak-nyugati sarka
- Minimum mélység: 10 m
- Maximum mélység: 27 m
- Látótávolság: 30 – 35 m
A Ghiannis D-t Japán egyik kikötőjében építették 1969-ben. Eredetileg Shoyo Maru néven keresztelték, majd 1975-ben átnevezték Markos-ra. Ez a majdnem 3.000 tonnás hajó csak 1980-ban kapta meg végleges nevét, amikor egy görög cég átvette. Ekkor kapta a Ghiannis D nevet.
1983. április 19-én a horvátországi Rijeka városából elindult Jedda irányába, faanyaggal felpakolva. A Suez-i csatornát elhagyva valamilyen okból kifolyólag hirtelen letért az útvonaláról, és nagy sebességgel belehajtott az előtte lévő Abu Nuhas zátonyba. Az ütközés során nagy lyuk keletkezett a hajó oldalán, melyet a legénység észrevett, így gyorsan elhagyták a hajót. Hat héttel a baleset után hajó kettétört a zátonyon, majd elsüllyedt.
De mitől ilyen rejtelmes ez a hely? Mitől vonzza mágnesként a híres Abu Nuhas zátony sorra a hajókat? Az előbbi Carnatic hajóroncs szomszédságában található a Ghiannis D is, de nincsenek egyedül a zátony körül. Talán valami furcsa átok űzi a játékait..?
A 99 méter hosszú és 16 méter széles hajó roncsát három részre lehet osztani, az orr rész, a középső, összezúzott rész és az oldalára dőlt hátsó szekció, amely szinte teljesen letört a hajó többi részéről. Az orr rész viszonylag jó állapotban van, a középső részt nagyjából egy fém vagy vas kupacnak lehet tekinteni, a híd és a fedélzeti felépítmények viszont rendkívül jó állapotban vannak. Népszerű pontjai a hajónak a hajóhíd a kormány maradványával, a gépház, a fedélzet folyosója és a műhely. Megfelelő merülésvezetővel ezen részek mind meglátogathatóak kis tapasztalattal rendelkező búvárok részére is. Lámpa kötelező felszerelés a beúszáshoz. Mivel a hajót a zátonyról megközelíteni nem lehet, így csónakból történik általában a merülés.
A hajóorr része kb. 10 méterre található a víz alatt, a hátsó, fedélzeti építmények 23 méter mélyen vannak. A hajócsavar az aljzaton van 27 méter mélyen. Igazán szép látvány, ahogy az árboc a fedélzeti építmények fölé magasodik. Áramlás nagyon nem jellemző, a víz pedig 23-25 fok is lehet. A roncs, mivel közel van a felszínhez, nagyon sokszínű az őt körülvevő színes növények, korallok és halak miatt. A zátony miatt sok hal (üveghal, oroszlánhal) él a roncs körül. Látható kék pettyes rája, és sok szép színes apró csiga is.
Rosalie Möller
- Elhelyezkedés: 27 39′ 03″ N, 33 46′ 17″ E
- Hozzáférés: Gubal Shaghir nyugati oldala
- Minimum mélység: 17 m
- Maximum mélység: 50 m
- Látótávolság: 20 – 25 m
Az 1930-as évek végére a háború elkerülhetetlen volt. A brit hajótulajdonosoknak lehetőségük volt arra, hogy folytassák hajós tevékenységüket, és ezzel bevállalják az esetleges súlyos pénzügyi veszteségeket, ha a hajójuk háborús áldozattá válna. A legtöbb biztosító ugyanis nem fedezte volna, ezért sokan inkább úgy döntöttek, hogy visszahívják a hajóikat Angliába. A Rosalie Möllerrel is így történt. 1940-ben visszatért Liverpoolba, és szenet szállított Anglia különböző királyi haditengerészeti kikötőire, néha Gibraltárra.
A Királyi Haditengerészet állandó ostrom alatt állt a tengelyhatalmak miatt. Így lehetetlenné vált a kereskedelmi hajók számára, hogy közel kerüljenek a partokhoz anélkül, hogy megtámadják vagy megsemmisítsék őket. Ezért a haditengerészetnek szüksége volt újra töltő üzemekre Gibraltárban és Alexandriában. Rosalie Möller a következő és egyben az utolsó feladata az volt, hogy több mint 4.500 tonna szenet szállítson Alexandriába. Mivel a Földközi-tengeren aktívan zajlott a háború, így Afrika és a keleti part mentén kellett vitorláznia.
Elértek a Suez-i öbölbe, ahol ugyanúgy várakozniuk kellett, mint az előbb említett Thistlegorm-nak. Egy nappal később, 1941. október 7-én visszatért ugyanaz a német vadászrepülőgép, és lebombázta a menekülni próbáló Rosalie Möllert is. 1941. október 8-án 01:40-kor süllyedt el. Két tagja a legénységnek eltűnt.
Dunraven
- Elhelyezkedés: 27 42′ 22″ N, 34 07′ 02″E
- Hozzáférés: Beacon Rock Shaab Mahmud-nál
- Minimum mélység: 17 m
- Maximum mélység: 32 m
- Látótávolság: 25 – 30 m
A Dunraven egy áruszállító vitorlás-gőzhajó volt, melyet 1873-ban építettek Newcastleben. Az utolsó útja során 1876-ban Indiából elindult gyapottal, faárukkal és fűszerekkel a Vörös-tenger felé. Április 25-én a reggeli órákban a legénység megpillantotta az előttük lévő szárazföldet egy fénylő világítótoronnyal, amiből azt gondolták, hogy az egyiptomi Shadwan-szigetét látják. De akkor még nem is sejtették, hogy ez nem így van.
A nap éppen csak felkelt, reggel 4 óra, a kapitány megérkezett a fedélzetre. A part észak irányában körülbelül 10-11 km-re volt tőlük. Néhány perccel később megpillantottak egy sötét objektumot az út mentén. Beazonosítani hirtelen nem tudták, de mire a hírek elérték volna a kapitányt, már túl késő volt. Nem tudták időben leállítani a motort, így a hajót képtelenség volt megállítani, aminek aztán csúnya vége lett.
A 27 éves kapitány navigációs hibájának köszönhetően a hajó belecsapódott a Beacon Rock néven ismert sziklaszirtbe, majd felfutott a zátonyra, és léket kapott. Az ütközéstől azonnal lángok lepték el, és már nem lehetett mit tenni. A hajó hosszú órákon át égett, majd elindult a nagy mélység felé. A 25 fős személyzet szerencsésen elhagyta a fedélzetet még időben a mentőcsónakokkal. Helyi idő szerint körülbelül délután 4 órakor egy arab hajó a Dhow vette a fedélzetére a legénységet. Ekkor jöttek rá, hogy a tényleges helyzetük a Sínai-félsziget déli csúcsánál, a Beacon Rock-nál volt.
